Köztudott, hogy vannak szakmák, ahol a fizetésbe beleszámítják a borravalót is. Na, nem a mostani rendszerről beszélek, hanem a szocialista relációban lévőről, úgy 40 évvel ezelőttről.

A pultosok, pincérek, a portások, a fodrászok, a benzinkutasok, a taxisok, és még sorolhatnám, akiknek annyira kevés volt a fizetésük, hogy az már megszégyenítő, de azt mondták: ott van a borravaló, ha azt hozzászámoljuk, akkor meg van annyi, amennyi... Igen ám, de a borravalót nem adják oda csak úgy, azért keményen meg kell dolgozni, mindenkinek.

Nézzük akkor most, csak a pultosokat. Szép ruhában, kopogós cipőben, természetesen harisnyában, ápoltan, csinosan, finoman sminkelve, frizurával, manikűrrel kell a pult mögött állni, mondjuk 12 órát, de inkább többet. Ehhez a külsőhöz jön az intelligencia, a mosoly, a finomság, a műveltség, és az a tudás, amikor megérzed, hogy a vendég akar-e beszélgetni, vagy inkább nem, a nagy társasággal lehet-e viccelődni, és értik-e a tréfát? Természetesen némi idegennyelv ismeret is kell hozzá, de tapasztalatom szerint a vendég a szándékot többre értékelni, mint a nyelvvizsgát, vagy a tökéletes nyelvtudást. Ezért volt az, hogy én minden nemzettel tudtam jól kommunikálni, beszélgetni, még akkor is, amikor az elfogyasztott alkohol hatására az akcentusuk annyira megváltozott, hogy már egymást sem értették.

Az első fizetésem havi 1000.- Ft volt. Mert ehhez jött még a borravaló. Kezdetekben, nagyon becsületesen meg volt a napi 200.-Ft, így havonta körülbelül 3000.-Ft-om is összejött. Ez nem volt rossz, vásárolgattam a Képcsarnokban zsűrizett, értékes tárgyakat, nem volt gond Bécsbe kiutazni farmert venni, vagy Isztanbulba bőrkabátot.

Amikor GYES-en voltam, akkor is havi 1000.-Ft volt a jövedelmem, szóval nagy különbség nem volt, csak a borravaló hiányzott a családi kasszából. Aztán valahogy szép lassan emelkedni kezdett a fizetésem, úgy a nyolcvanas évek végefelé már 10000.-Ft is meg volt. Jó, hogy a közüzemi számlák és az élelmiszerek árai is emelkedtek, kb ugyanúgy, mint a fizetésem. Egyszer, a szállodában, ahol dolgoztam, az étteremvezető beadta a felmondását, és hogy maradásra bírják, 10000.-Ft-al gyorsan megemelték a fizetését. Akkor kicsit csodálkoztam. Megemelték??? Annyival, mint amennyiért én egy hónapig állok a pult mögött tűsarkakon?

Aztán szép lassan, a 90-es évek végefelé, már 20 ezer forint volt a fizetésem. Amennyi a minimálbér. Majd hirtelen, 2001-ben duplájára emelkedett, így lett 40000.-Ft, amennyivel a takarító nőket is felvették. Én pedig álltam a pult mögött, Lulu felhőbe burkolózva ápoltan, saját ruhában, naná, mert ha azt a gúnyát vettem volna magamra, amit a cég adott, nagyon rosszul néztem volna ki. Szóval kellett a befektetés. És mi van akkor, ha a befektetés nem térül meg a borravalóból? Hát akkor kedves feleim lopni kell. Lopni a cégtől, lopni a vendégtől. És szemrebbenés nélkül el kell tenni a 120 nyugatnémet márkát akkor, amikor a vendég 120 magyar forint helyett véletleül azt adja a félhomályban. És el kell tenni azt a pénzt is, amikor elmész felváltani a 10 ezrest, és mire vissza érsz, a vendég nincs sehol. Jó-jó, kicsit sok 10000Ft 2 deci borért, na de hát ő ezt nem tudta. Szándékosság kizárva, soha nem károsítottam meg a vendéget akarattal.

Na jó, meg is dolgoztam a pénzemért, mert úgy kevertem esténként a koktélokat, mint a kisangyal. Mert a koktél alapja a jégkocka. Erre bármit ráöntesz, ami szép színes, majd feldíszíted mindenfélével, és voilá, kész a koktél. A nyugdíjas turisták örömmel szürcsölgették, és még csak meg sem ártott nekik, mivel alig volt benne alkohol. És mi volt a pénztárgépbe beütve? SEMMI.

Aztán a következő évben megkérdezték, hogy el tudnám-e vállalni az éjszakai bárt? Végtelenül boldog voltam, hiszen mindig erre vágytam. Életünk a következőképpen zajlott: Este együtt megvacsorázott a család, utána megfürdettem a gyerekeket, lefektettem őket, mesét is mondtam, naná... Majd gyorsan készülődni kezdtem, és 9 óra után már indultam is, hiszen 10-kor nyitottunk. Azt hiszem, ezt kevesen értik meg, mekkora varázsa van annak, amikor este 10-kor leoltottuk a villanyt, csak annyi égett, amennyi egy bárban szükséges, és a zenekar játszani kezdett. Talán a színészek, művészek érezhetnek hasonlót, amikor felmegy a függöny, és megkezdődik az előadás. Ezt éltem át estéről-estére. Fiatal voltam, bírtam a gyűrődést, az éjszakázást, és annyit kerestem, amennyit nem szégyelltem. Volt, hogy a pénztárcámat nem tudtam összecsukni reggel, annyira tele volt.

Persze voltak gyenge éjszakák is, hiszen a hét eleje nem annyira volt forgalmas, de amikor jött egy-egy névnap, nőnap, vállalati buli, amikor az emberek beindultak, akkor nálunk kötöttek ki, és folytatták reggelig.

Tudni kell, hogy én munka közben soha nem ittam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a vendégek ittasan lássanak. - Mért nem iszol kamut??? - kérdezték tőlem sokszor. Két oka volt, amiért nem ittam kamut. Az egyik az, ha a vendég meghívott egy italra, és elfogadtam, utána már jogot formált arra, hogy hazakísérjen. Persze, hajnal 4-kor, majd pont olyannal fogok hazaandalogni, aki ott ücsörgött egész éjszaka a pultomnál, és egy Campari után már úgy érzi, joga van elkísérni. Hajnalban? Akkor valószínű nem kapcsolatot akart, hanem csak bepróbálkozott egy dugásra. Nekem pedig férjem volt, aki otthon aludt a gyerekekkel. A másik oka, hogy bizony a látszat is fontos. Azok az emberek, akik ismernek, és látják, hogy egymás után fogadom el az italokat, és dobálom be a /kamu/ feleseket, úgy, hogy a szemem sem rebben tőle, mit gondolnának rólam??? Fontos, hogy az embernek legyen tartása, pláne egy ilyen helyen.Ha tisztelem a vendéget, és alázattal végzem a munkámat, nem lehet fogást találni még egy pultoson sem. Sokszor hallottam: én nem leszek csicska! Akkor, amikor az ember úgy áll a pult mögött, akkor a vendég tisztelettel beszél hozzá: kedves kisasszony, legyenszíves még egy konyakot tölteni nekem. Nem próbál senki megfogdosni, és ordenáré módon beszélni velem. Persze, így is sokszor előfordult, hogy egy kalap alá vettek minden pultossal. - Ismered Rózsikát? Nem? Pedig ő is pultos: Hol? Hát a vasútállomáson, a restiben.

Hajnaltájt jártam haza, nyáron világosban, már a madarak is csiripeltek, amikor fáradtan, elkenődött szemfestékkel hazataxiztam. Volt, amikor a házmester akkor húzta ki a kukákat, amikor én hazaértem. Egymásra meredtünk. Ő nem értette, hogy hogyan lehet egész éjszaka egy zenés bárban dolgozni hajnalig, hétről hétre, hónapról hónapra. Én viszont tudtam azt, hogy mennyivel jobb hajnalban lefeküdni, mint felkelni! És, ha az emberrel valami érdekes dolog történhet, az nagy valószínűséggel éjszaka fog történni.

És megkaptam, megkaptam a lehetőséget, hogy normális módon dolgozhassak, napi hat órában, irodában, szabad hétvégekkel, szabad ünnepekkel. Szerintem minden nőnek és anyának ez lenne az ideális, és nem több. Aki akar, építsen karriert, aki meg akar dolgozzon 6 órát, esetleg otthonról. Reggel szépen elrendeztem a gyerekeket, iskolába, óvodába vittem őket, aztán szépen elmentem dolgozni. Sokcsillagos szállodában, kaptam munkaruhát is, naná, szép kosztümben közlekedtem az irodák között, és hamar megtanultam, hogy csak úgy szabad bármikor végig menni a folyosón, ha legalább egy papírlap a kezemben van. Délben megebédeltem, majd kettőkor távoztam.Kicsit vitázott azon a főnökség, hogy az ebéd idő benne van-e a hat órában, kicsit morogtak is, mert a csoportok 14 óra után érkeztek, amikor én már elmentem, és bizony feleim, akkor még KEOKH számok voltak az útlevelekben, amiket szépen be kellett írni egy listára, mindig. /KEOKH: Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság./

Ha úgy adódott, 2-4-ig sétáltam a városban, betértem minden butikba, nézelődtem, csavarogtam, de ha nem, akkor szélsebesen hazamentem, gyorsan bedobtam egy mosást a gépbe, kis házimunka, és négykor összeszedtem a gyerkőcöket a közösségből. Így visszagondolva, életem legboldogabb időszaka is lehetett volna. Amikor valamelyik gyerekem beteg lett, csak egy telefon a munkahelyemre, és maradtam otthon gyógyítgatni, ápolgatni fiamat, lányomat. Telt múlt az idő, és a következő évben kigondolta a vezetőség azt, hogy addig, amíg a drink báros szabadságra megy, helyettesítsem már, mert hát nekem ez a szakmám úgy is, és 1-2 hétre el tudnám vállalni, biztos. Aztán pedig helyettesíthetném az éjszakai bárost is, amíg szabadságon van.

És ott,  akkor,  amikor ismét a pult mögé állhattam, azt éreztem, hogy itt az én helyem, ez az én munkám, és mint hal a vízben, lubickoltam a lehetőségben, hogy drink báros lehetek.

50 napot kell még dolgoznom, legalábbis számításaim szerint. 1974 szeptember 1-én léptem a vendéglátás színes világába, és onnan kijönni azóta sem tudtam. Minden hiába. Iskolák, gyakorlat, tapasztalat, diploma... szakmunkásként dolgozom. Kiszolgálok, felszolgálok, fagyit adagolok, szennyest szedek, mosogatok, nyálfolyós óvodásokkal foglalkozom, és az idegbeteg szüleikkel, mint egy dadus...

Történt, hogy így a ballagás közeledtével, amikor ugye nem élet az élet torta nélkül, nem érettségizik le az a gyerek, ha nem kap tortát, hangosan sóhajtottam, hogy rövidesen vége ennek a keserves vendéglátós életnek, és jön a pihenés, a nyugdíj.

- És kiszámoltatta már, hogy mennyi lesz a nyugdíja?

- Nem, mert a fizetésem is annyira kevés, hogy ezzel nem is idegesíteném magam.

- Na de hát, csak ki kell számoltatni, mert ha dolgozik még néhány évet, az öregségi nyugdíjig, akkor majd több lesz a nyugdíja. Nagyon oda kell figyelni, szerintem maradjon még.

Ekkor azt gondoltam, felrobbanok. Még hogy maradjak még 4 évet? Szerintem itt halnék meg a pult mögött. Nem bírom a 12 óra állást, 40 éve állok, a gerincoszlopomon meg is látszik, meszes, és elgyötört. Ettől zsibbad a kezem, és ettől fáj a lábam. Megmondta a reumatológus. És, még nagyon örülök, hogy nincs más bajom, mert van néhány ismerősöm, akiket gerincsérvre műtöttek, és nem végeztek ennyi fizikai munkát.

Egy napi munka után, a szabadnapom azzal telik, hogy megpróbálom össze szedni magam, lassan és ráérősen, és pihenni, hogy amikor újra be kell állnom a pultba, akkor bírjam. Felajánlotta a reumatológus, hogy kiír néhány kezelést. Nem sok értelme lenne. Két napig nyújtanák a gerincoszlopomat, aztán 2 napot állnék a pult mögött, 12-13 órát. Amit nyújtunk rajta, az vissza is nyomódik. Naná.

Köszönöm szépen, de elég volt. Elég volt a vendégekből, a 12 órás műszakokból, na és a főnökségről nem is beszélve. Elég volt abból, hogy soha sehova nem tudok elmenni, mert dolgozom, pont akkor. Színház, koncert, nagyon ritkán. Esetleg, ha mégis ráérnék, a fáradtságtól nincs erőm elmenni.

Igen, lesz színház bérletem, és koncert bérletem, és tornabérletem, és komoly baráti társaságom azokkal az emberekkel, akikkel most nincs időm találkozni. Remélem, nem jön közbe semmi, és itt csak az egészségi állapotomra gondolok... Maradjon így még jó sokáig.

Egy kis szünet volt a vendéglátós karrieremben, ugyanis néhány évig csak a családé voltam, nevelgettem a gyermekeimet, üldögéltem a homokozó partján, és ráadásul visszaköltöztünk a fővárosból a szülővárosomba. Nem foglalkoztam a lehetséges munkába állással egészen addig, amíg egy vadonat új, színvonalas sörözőt nem kezdtek kialakítani a városban, ami szintén a HungarHotels tagja lett. Kacérkodni kezdtem a gondolattal, mintegy kárpótlásként az elveszett Rózsadombi karrierem miatt, itt kéne dolgozni. Nosza, elrendeztem a családom, gyerekek felügyeletét, és megszakítva addigi életemet, ismét visszatértem a munka világába.

Nagyon rosszul tettem. Ugyanis egy vadonatúj, frissen megnyitott üzlet, ami még nincs bejáratva, millió gonddal jár. Dolgoztam néhány napot, reggel 8-tól úgy éjfélig, és úgy kiborultam tőle, hogy az csak na. Szívem a családhoz húzott, vissza a gyerekeimhez, az eszem a vendéglátáshoz, hát hisz én erre születtem! Nem ment. A kisebbik gyerekem dadogni kezdett, annyira megviselte a hirtelen változás, és mindnyájunkat, szóval ez senkinek nem volt jó.

Visszamenekültem GYES-re, fejemet a homokba dugtam még egy darabig, aztán majd csak lesz valahogy. Amikor közeledett az idő, hogy betölti a gyermek a 3 évet, és munkába kell állnom, felkerestem az Igazgató Urat, hogy bejelentsem szándékomat, itt vagyok, dolgozni akarok. Megkaptam a lehetőséget: mehetek a Cukrászdába, ahol már tanulóként is dolgoztam, és annyira imádtam. Igen ám, de két kisgyerek mellett nem annyira egyszerű két műszakot a vemdéglátásban nyomni, persze hét végén is. Reggel fél hétkor nem ültethetem a gyereket az iskola küszöbére azért, mert én dolgozom! Annyira nem karrier, hogy hajnalban keltsem őket, és a hosszas babázós évek után rendszertelenül dobálós életet éljünk.

Közöltem az Igazgató Úrral, hogy nem vállalom a Cukrászdát. Amit szeretnék: napi 6 órás irodai munka, hétfőtől péntekig, szabad hétvégékkel, és ünnepnapokkal. Amíg ilyen lehetőséget nem találunk, addig én fizetés nélküli szabadságon leszek, pá pá.

Az úgy volt, hogy megnéztem a bankszámla kivonatom. Azt láttam, hogy kevesebb az átutalt fizetésem, úgy 12 ezer forinttal. Nosza, fel is hívtam az irodát, és megkérdeztem, hogy miért??? Azt a választ kaptam, hogy mindenkinek csökkentették a fizetését 10%-al. Miért? Hát gondolom csak. Szarban van a főnök. Gondolom, az ő és családja fizetése nem csökkent. A kutyái jobban élnek, mint a dolgozók, ugyanis én nem eszem libamájat. Valaki, aki főnök, mindent megtehet???

Most hallottam a rádióban, hogy a parlament visszavonta a boltok vasárnapi zárva tartását, és most leülnek egyezkedni, hogy milyen pótlékkal lehet kompenzálni az üzletben dolgozókat.

A vendéglátásban erről szó sincs, nem is volt, nem is lesz. Mert a vendéglátás MÁS. Ott bármikor lehet dolgozni, 24 órát is akár, és semmiféle pótlékról, szabadnapról szó nincs. Ráütik a bélyeget: havi változó munkarend. Ebbe aztán minden belefér. Munkatársam most jött vissza gyesről. Nem adják ki neki a szabadságot, ami törvényesen jár. Hivatalos jelenléti íve úgy készül, mintha szabadságon lenne, azonban azt mondták, hogy dolgoznia kell. Ez egy másik jelenléti ív. Nagyon haragszanak rá, mert nem mondta meg, hogy várandós, és pont akkor lett a munkaszerződése határozatlan idejűre módosítva. Most is feszegették, hogy akarnak-e még gyereket? - Nem terveztünk több gyereket. -mondta. - Persze, akkor is ezt mondtad, amikor az elsőt vártad! - kapta a letolást. Nem értem, aki 25 éves, és férjhez megy, miért nem szülhet? Miért kap érte mindenféle büntetést? És ha kinyitjuk a szánkat, megkapjuk: el lehet menni. És az igazgató büszkén döngeti a mellét: a munkaügyi bíróságon eddig minden pert megnyertem.

A vendéglátós nem megy tüntetni, mint a tanárok, és az egészségügyben dolgozók, legfeljebb külföldre megy mosogatni.

Hát bizony, a terhesség az más állapot, mert nem csak a reggeli rosszullétek kínoztak, hanem a munkahelyi rosszullét is. Rajongásom a vendéglátásért, a vendégekért, és az egész miliőért egycsapásra megszűnt. Már akkor is majd elhánytam magam, amikor a vendég belépett az ajtón. Kicsit csodálkoztam rajta, de abban a helyzetben egyáltalán nem érdekelt. Persze a terhesség az nem betegség, így az első gyermekemmel is végig dolgoztam, nem volt semmi bajom, és a vendégek imádtak a kötényem alatt domborodó pocakommal együtt. Kérdéseket tettek fel a hogylétem felől, és eszembe sem jutott, hogy otthon maradjak a négy fal között, ahol csak anyukám kérdezné meg, hogy hogy vagy kislányom. Nos, ez már nem ismétlődött meg ebben az esetben. Második gyermekem egy borongós novemberi délutánon mozdult meg a pocakomban, akkor, amikor két kávé lefőzése közben a pultnak támaszkodva kicsit megpihentem. És akkor éreztem: már nem vagyok egyedül. Felajánlották ugyan, hogy legyek pénztáros, és akkor ülhetek a hátralévő hónapokban, de engem már annyira nem érdekelt ez az egész, hogy inkább otthon maradtam, táppénzen a hátralévő hónapokban, a családom nagy örömére.

Anyagilag nem viselt meg ez a helyzet, mert annyira kevés volt a fizetésem, hogy szinte mindegy volt, hogy dolgozom, vagy táppénzen vagyok, vagy éppen GYES-en. Amikor munkába álltam, 1000.-Ft volt a bérem, és még kaptunk néhányszáz forint jutalékot is a forgalom után. Pedig akkor még volt forgalom, mázsaszámra adtuk el a saját készítésű fagylaltot. Később jöttem rá, hogy az egységekben keletkezett haszon nagy része olyan irodista munkatársakat tartott el, akiknek effektíve semmilyen hasznos tevékenységük nem volt. Nem beszélve a Petőfi Sándor utcai központról, és az ott dolgozó munkatársakról. Persze, akkor még büntetendő cselekmény volt, ha valaki nem dolgozott: KMK azaz közveszélyes munkakerülő. Így hát mindenkinek volt munkája.

Nem nagyon láttam bele az irodista hierarchiába, de számomra a belső ellenőr munkája volt a legtalányosabb. Néha megjelent, lekapta az össze blokkot a szögről, ahova fel volt szúrva, rácsapta a ledarált- és szemes kávét a mérlegre, és nyomban megállapította, hogy van-e hiány. Ezért volt stresszes a kávéfőző munkája, mert hogy nyilván vitt be egy kis kávét a Csemegéből, amivel a soványka fizetését feljavítja, és amiért szívesebben kel föl hajnali 4-kor, hogy beutazon Pomázról a Szabiba.

Ja, azért volt ilyen kevés a fizetésünk, mert hát ott volt a Borravaló! Na de erről már egy következő posztban írok, mert ez is végigkísérte az életemet.

Úgy alakult, hogy néhány év után ott kellett hagynom a Cukrászda csodálatos világát. Férjhez mentem, gyermekem született, és szép fővárosunkba költöztünk. Nem könnyen szoktam meg az új környezetet, de a babázás során hamarosan új barátokra, sorstársakra tettem szert. A játszótéren üldögélve megfigyeltem egy nagyon szimpatikus párost. Napközben jöttek-mentek, bicigliztek, látszott rajtuk valami... az, hogy ők mások, mint a többi itt élő ember. A többiektől megtudtam, hogy ez a szimpatikus házaspár valahol, valami bárban dolgozik, azért sétálgatnak napközben ráérősen, mert délután, éjszaka dolgoznak. Irigykedve figyeltem őket, és arra gondoltam: de jó nekik. Valahogy lerít róluk a nem tudom mi. De az biztos, hogy felfigyeltem rájuk. De jó lehet nekik!

Aztán nekem is vissza kellett térni a munka világába. Na, most akkor hogy is legyen? Szerencsémre ez hálózaton belül elintéződött, mivel az előző munkahelyem a HungarHotels-hez tartozott, már mondták is, hogy hova menjek, kit keressek. Szerencsémre a lakás és a munkahely mindössze két metró megállóra volt egymástól, azt hiszem, ettől ideálisabb megoldást nem találhattam volna.

Megkerestem az Igazgató Urat, aki már tudott rólam, és tárt karokkal várt. Azt mondta, üzletvezető helyettes leszek a presszóban, na de hát előtte gyakoroljak egy kicsikét, szokjam a helyet. Bekerültem a dörzsölt budapesti vendéglátósok világába. Nem volt mindenki szakképzett, de sebaj. Volt, aki előző héten még villanykörtét árult a Keravillban. Dolgoztam, felszolgáltam, csomagoltam a sütit, fagyit adagoltam két műszakban. Szombaton és vasárnap is, naná.Közben elvégeztem a Mixer tanfolyamot, és még egy német nyelvtanfolyamra is beiratkoztam. Azonban úgy látszik, hogy elfeledkeztek rólam, vagy nem smúzoltam eléggé, mert csak nem kerültem feljebb a ranglétrán. Egyszer azt hallottam, hogy a Rózsadomb drink bárból elmegy a pultos, jelentkezzek oda gyorsan, de valami jó protektort keressek, mert oda csak úgy lehet bejutni. Nosza, szóltam az apósomnak, ő pedig mint szochazás, pártvonalon elkezdett intézkedni. Hívatott is az üzletvezető, bár azt sem tudta, hogy ki vagyok. - Maga nem érzi itt jól magát? Hallottam, hogy el akar menni. Nos, Önnek kisgyereke van, aki gyakran beteg, nyelvvizsgája sincs, így hát nem javasoltuk a Rózsadombba.

Ezen  a döntésen elszomorodtam, elgondolkodtam. Akkor most hogyan tovább? Mit is kéne csinálnom? Döntöttem: itt van az ideje, hogy szüljek még egy gyereket. Így esett, hogy véget ért a fővárosi karrierem.

Ha maradok, lehet, hogy valami változott volna, ugyanis nemsokára bezárták a Szabit, a dolgozókat szétszórták a többi egységbe, és néhány év múlva hiperszuper vadonat új Grandhotel Hungáriában folytathattam volna vendéglátós tevékenységemet.

A sikeres szakmunkás vizsga után, amikor boldogan koptattam a márványpadlót tálcával a kezemben, egyszer csak kis cédulát láttam meg a faliújságon. A cédulán ez állt: Érettségivel rendelkező, vendéglátásban dolgozók részére szakközépiskolai tanulmányi lehetőséget biztosítunk. A képzés ideje két év, levelező tagozat, és a sikeres végzés után szakközépiskolai érettségi bizonyítványt ad. Gyorsan beiratkoztam, /a szüleim legnagyobb csodálkozására/, ugyanis ez az iskola VENDÉGLÁTÁS volt, és ugye engem a mozdony füstje már megcsapott. Heti egy alkalommal volt tanítás, és a város összes érettségizett vendéglátósának osztálytársa lettem. Én voltam a legfiatalabb, mert épp hogy leérettségiztem, és szakmunkás bizonyítványt szereztem, szóval folyamatosan tanultam. Ez alatt a két év alatt megtapasztalhattam, hogy milyen is vendéglátósnak lenni. Szerintem annyi Unicumot életeben nem ittam meg, mint azidő alatt. Ittunk vizsgára készülve, vizsga előtt- és után, örömünkben, bánatunkban. Tantárgyaink voltak: idegenforgalom, szállodai ismeretek, üzemgazdaságtan /ezt azóta sem értem/, ételkészítési technológia, táplálkozás élettan, gépismeret, biológia és munkavédelem, élelmiszer áruismeret, szakmai gyakorlat.

És két év után sikeresen leérettségiztem ismét, szakközépiskolai érettségi bizonyítványt szereztem. Az volt beleírva, hogy: Ez a vendéglátóipari szakközépiskolai érettségi bizonyítvány az 1965. évi 24. számú törvényerejű rendelet 18.§-ának (2) bekezdése szerint középfokú szakmai végzettséget igénylő vendéglátóipari termelési, áruforgalmi, szolgáltatási, valamint gazdálkodási munkák végzésére képesít, továbbá felsőfokú gazdasági intézményekbe jelentkezésre jogosít. E bizonyítvány tulajdonosa a 27/1965. (XII:1.) Korm. számú rendelet 22 §-ának (2) bekezdése értelmében a képzése irányának megfelelő szakterületen szakmunkásként is alkalmazható.

Na, rám pont ez az utolső passzus lett érvényes. Egész életemben szakmunkásként dolgoztam, bármit tettem, bármerre mentem, a tálca soha nem esett ki a kezemből.

Csakhogy ezt akkor még nem tudtam. Bizakodva tekintettem a jövőbe, immár két érettségivel és egy szakmunkás bizonyítvánnyal, 22 évesen.