Hát bizony, a terhesség az más állapot, mert nem csak a reggeli rosszullétek kínoztak, hanem a munkahelyi rosszullét is. Rajongásom a vendéglátásért, a vendégekért, és az egész miliőért egycsapásra megszűnt. Már akkor is majd elhánytam magam, amikor a vendég belépett az ajtón. Kicsit csodálkoztam rajta, de abban a helyzetben egyáltalán nem érdekelt. Persze a terhesség az nem betegség, így az első gyermekemmel is végig dolgoztam, nem volt semmi bajom, és a vendégek imádtak a kötényem alatt domborodó pocakommal együtt. Kérdéseket tettek fel a hogylétem felől, és eszembe sem jutott, hogy otthon maradjak a négy fal között, ahol csak anyukám kérdezné meg, hogy hogy vagy kislányom. Nos, ez már nem ismétlődött meg ebben az esetben. Második gyermekem egy borongós novemberi délutánon mozdult meg a pocakomban, akkor, amikor két kávé lefőzése közben a pultnak támaszkodva kicsit megpihentem. És akkor éreztem: már nem vagyok egyedül. Felajánlották ugyan, hogy legyek pénztáros, és akkor ülhetek a hátralévő hónapokban, de engem már annyira nem érdekelt ez az egész, hogy inkább otthon maradtam, táppénzen a hátralévő hónapokban, a családom nagy örömére.
Anyagilag nem viselt meg ez a helyzet, mert annyira kevés volt a fizetésem, hogy szinte mindegy volt, hogy dolgozom, vagy táppénzen vagyok, vagy éppen GYES-en. Amikor munkába álltam, 1000.-Ft volt a bérem, és még kaptunk néhányszáz forint jutalékot is a forgalom után. Pedig akkor még volt forgalom, mázsaszámra adtuk el a saját készítésű fagylaltot. Később jöttem rá, hogy az egységekben keletkezett haszon nagy része olyan irodista munkatársakat tartott el, akiknek effektíve semmilyen hasznos tevékenységük nem volt. Nem beszélve a Petőfi Sándor utcai központról, és az ott dolgozó munkatársakról. Persze, akkor még büntetendő cselekmény volt, ha valaki nem dolgozott: KMK azaz közveszélyes munkakerülő. Így hát mindenkinek volt munkája.
Nem nagyon láttam bele az irodista hierarchiába, de számomra a belső ellenőr munkája volt a legtalányosabb. Néha megjelent, lekapta az össze blokkot a szögről, ahova fel volt szúrva, rácsapta a ledarált- és szemes kávét a mérlegre, és nyomban megállapította, hogy van-e hiány. Ezért volt stresszes a kávéfőző munkája, mert hogy nyilván vitt be egy kis kávét a Csemegéből, amivel a soványka fizetését feljavítja, és amiért szívesebben kel föl hajnali 4-kor, hogy beutazon Pomázról a Szabiba.
Ja, azért volt ilyen kevés a fizetésünk, mert hát ott volt a Borravaló! Na de erről már egy következő posztban írok, mert ez is végigkísérte az életemet.
