Egy kis szünet volt a vendéglátós karrieremben, ugyanis néhány évig csak a családé voltam, nevelgettem a gyermekeimet, üldögéltem a homokozó partján, és ráadásul visszaköltöztünk a fővárosból a szülővárosomba. Nem foglalkoztam a lehetséges munkába állással egészen addig, amíg egy vadonat új, színvonalas sörözőt nem kezdtek kialakítani a városban, ami szintén a HungarHotels tagja lett. Kacérkodni kezdtem a gondolattal, mintegy kárpótlásként az elveszett Rózsadombi karrierem miatt, itt kéne dolgozni. Nosza, elrendeztem a családom, gyerekek felügyeletét, és megszakítva addigi életemet, ismét visszatértem a munka világába.

Nagyon rosszul tettem. Ugyanis egy vadonatúj, frissen megnyitott üzlet, ami még nincs bejáratva, millió gonddal jár. Dolgoztam néhány napot, reggel 8-tól úgy éjfélig, és úgy kiborultam tőle, hogy az csak na. Szívem a családhoz húzott, vissza a gyerekeimhez, az eszem a vendéglátáshoz, hát hisz én erre születtem! Nem ment. A kisebbik gyerekem dadogni kezdett, annyira megviselte a hirtelen változás, és mindnyájunkat, szóval ez senkinek nem volt jó.

Visszamenekültem GYES-re, fejemet a homokba dugtam még egy darabig, aztán majd csak lesz valahogy. Amikor közeledett az idő, hogy betölti a gyermek a 3 évet, és munkába kell állnom, felkerestem az Igazgató Urat, hogy bejelentsem szándékomat, itt vagyok, dolgozni akarok. Megkaptam a lehetőséget: mehetek a Cukrászdába, ahol már tanulóként is dolgoztam, és annyira imádtam. Igen ám, de két kisgyerek mellett nem annyira egyszerű két műszakot a vemdéglátásban nyomni, persze hét végén is. Reggel fél hétkor nem ültethetem a gyereket az iskola küszöbére azért, mert én dolgozom! Annyira nem karrier, hogy hajnalban keltsem őket, és a hosszas babázós évek után rendszertelenül dobálós életet éljünk.

Közöltem az Igazgató Úrral, hogy nem vállalom a Cukrászdát. Amit szeretnék: napi 6 órás irodai munka, hétfőtől péntekig, szabad hétvégékkel, és ünnepnapokkal. Amíg ilyen lehetőséget nem találunk, addig én fizetés nélküli szabadságon leszek, pá pá.