Az történt, hogy egyik napról a másikra áttettek a nappali drink-bárba. Nem sok átmenet volt, egyik napról a másikra korán reggel keltem - az addig megszokotthoz képest - csodálkoztam is két év után, hogy milyen a reggeli fény, mert addig, amikor felkeltem, már majdnem hogy delelt a nap. A korai kelésen kívül még meg kellett szoknom, hogy nem 4-5 órát állok a pultban, hanem inkább 14-15-öt minden másnap. A lábam iszonyúan fájt, éjszakánként vizes zokniban aludtam, aztán szép lassan hozzá szoktam. Reggel 10-kor volt a hivatalos nyitás, ám a vendégek általában 10-re már elhagyták a szállodát. Ezért aztán mi bárosok állandóan piszkálva voltunk, hogy miért nem nyitunk ki hamarabb, biztosan lenne még forgalom reggel. Igazából azt szerették volna, ha mindig nyitva vagyunk, hátha éppen bejön valaki, aki fogyaszt is. Én mondtam, hogy vezessük be a 24, 48-at, de mondjuk az túlzás is lett volna, amúgy meg fel kellett volna venni még egy dolgozót, mert csak ketten voltunk váltásban. /Jelenleg abban a bárban hárman dolgoznak, nincsenek agyon hajtva, ha csoport van, akkor ketten nyomják a melót./
Számlázás szempontjából a hárompéldányos számla volt divatban, pénztárgép még nem volt, és egy szöges fára kellet felszúrni a blokkot, amit aztán éjfél után meg kellett számolni, beírni a standívbe, összeszorozni, össze adni, és a vége soha nem egyezett. De nem baj, mert az irodán volt legalább három olyan irodista, aki ezeket ellenőrizte az íróasztal mögött ülve napi 8 órában, és ha valamit elszámoltunk, akkor aztán jött a befizetés. Ez a szöges fás dolog annyiból volt jó, hogy a külföldi vendég halálra röhögte magát rajta, na meg azon is, hogy mindent mércével kellett méricskélni, a rövidet, a bort, a vermutokat is. Gusztustalan volt, ahogy ázott a mérce egy gyanús színű löttyben,ahol kvázi kimosódott.
Nem volt ez rossz időszak, közvetlenül a rendszerváltás után, ugyanis beindult a privatizáció időszaka, és én bizony ott bábáskodtam minden megkötött üzlet, minden eladott cég mögött. Hamar rájöttem, hogy hogyan is lehet keresni itt a nappalos bárban, bár erősen attól függött, hogy milyen csoportok voltak. Egyéni vendég kevés volt, helybéli mégkevesebb. A volt Szovjetunió és a néhai NDK állampolgárait megfélemlíthették, mert nemigen mertek bejönni, a csoporttól leszakadni, ki tudja mi történhet velük itt, az új korszak hajnalán. Ám hamarosan megérkeztek azok a befektetők a volt Szovjetunió területéről is, akik úgy érezték, van itt keresnivalójuk, így aztán elkeltek a nagyobb gyáraink, üzemeink, mindenki boldog volt, hogy jöttek a befektetők, itt van az új élet hajnala.
Itt, a szállodában is új szelek fújdogáltak, bár én csak annyit éreztem belőle, hogy megszűnt a mosogató néni státusza, aki nálam mosogatott. Így aztán ez a munka is a nyakamba szakadt. Mosogattam-törölgettem, rekeszeket emelgettem, kipakoltam-behűtöttem többszáz üveget. Zárás után kb 1 óra volt a standolás, és 1 óra a mosogatás-törölgetés, a hűtők feltöltése. Haza indulás éjfél után, 1-kor, 2-kor. Komolyan mondom, nem is értem, hogy hogy bírtam?
