Köztudott, hogy vannak szakmák, ahol a fizetésbe beleszámítják a borravalót is. Na, nem a mostani rendszerről beszélek, hanem a szocialista relációban lévőről, úgy 40 évvel ezelőttről.
A pultosok, pincérek, a portások, a fodrászok, a benzinkutasok, a taxisok, és még sorolhatnám, akiknek annyira kevés volt a fizetésük, hogy az már megszégyenítő, de azt mondták: ott van a borravaló, ha azt hozzászámoljuk, akkor meg van annyi, amennyi... Igen ám, de a borravalót nem adják oda csak úgy, azért keményen meg kell dolgozni, mindenkinek.
Nézzük akkor most, csak a pultosokat. Szép ruhában, kopogós cipőben, természetesen harisnyában, ápoltan, csinosan, finoman sminkelve, frizurával, manikűrrel kell a pult mögött állni, mondjuk 12 órát, de inkább többet. Ehhez a külsőhöz jön az intelligencia, a mosoly, a finomság, a műveltség, és az a tudás, amikor megérzed, hogy a vendég akar-e beszélgetni, vagy inkább nem, a nagy társasággal lehet-e viccelődni, és értik-e a tréfát? Természetesen némi idegennyelv ismeret is kell hozzá, de tapasztalatom szerint a vendég a szándékot többre értékelni, mint a nyelvvizsgát, vagy a tökéletes nyelvtudást. Ezért volt az, hogy én minden nemzettel tudtam jól kommunikálni, beszélgetni, még akkor is, amikor az elfogyasztott alkohol hatására az akcentusuk annyira megváltozott, hogy már egymást sem értették.
Az első fizetésem havi 1000.- Ft volt. Mert ehhez jött még a borravaló. Kezdetekben, nagyon becsületesen meg volt a napi 200.-Ft, így havonta körülbelül 3000.-Ft-om is összejött. Ez nem volt rossz, vásárolgattam a Képcsarnokban zsűrizett, értékes tárgyakat, nem volt gond Bécsbe kiutazni farmert venni, vagy Isztanbulba bőrkabátot.
Amikor GYES-en voltam, akkor is havi 1000.-Ft volt a jövedelmem, szóval nagy különbség nem volt, csak a borravaló hiányzott a családi kasszából. Aztán valahogy szép lassan emelkedni kezdett a fizetésem, úgy a nyolcvanas évek végefelé már 10000.-Ft is meg volt. Jó, hogy a közüzemi számlák és az élelmiszerek árai is emelkedtek, kb ugyanúgy, mint a fizetésem. Egyszer, a szállodában, ahol dolgoztam, az étteremvezető beadta a felmondását, és hogy maradásra bírják, 10000.-Ft-al gyorsan megemelték a fizetését. Akkor kicsit csodálkoztam. Megemelték??? Annyival, mint amennyiért én egy hónapig állok a pult mögött tűsarkakon?
Aztán szép lassan, a 90-es évek végefelé, már 20 ezer forint volt a fizetésem. Amennyi a minimálbér. Majd hirtelen, 2001-ben duplájára emelkedett, így lett 40000.-Ft, amennyivel a takarító nőket is felvették. Én pedig álltam a pult mögött, Lulu felhőbe burkolózva ápoltan, saját ruhában, naná, mert ha azt a gúnyát vettem volna magamra, amit a cég adott, nagyon rosszul néztem volna ki. Szóval kellett a befektetés. És mi van akkor, ha a befektetés nem térül meg a borravalóból? Hát akkor kedves feleim lopni kell. Lopni a cégtől, lopni a vendégtől. És szemrebbenés nélkül el kell tenni a 120 nyugatnémet márkát akkor, amikor a vendég 120 magyar forint helyett véletleül azt adja a félhomályban. És el kell tenni azt a pénzt is, amikor elmész felváltani a 10 ezrest, és mire vissza érsz, a vendég nincs sehol. Jó-jó, kicsit sok 10000Ft 2 deci borért, na de hát ő ezt nem tudta. Szándékosság kizárva, soha nem károsítottam meg a vendéget akarattal.
Na jó, meg is dolgoztam a pénzemért, mert úgy kevertem esténként a koktélokat, mint a kisangyal. Mert a koktél alapja a jégkocka. Erre bármit ráöntesz, ami szép színes, majd feldíszíted mindenfélével, és voilá, kész a koktél. A nyugdíjas turisták örömmel szürcsölgették, és még csak meg sem ártott nekik, mivel alig volt benne alkohol. És mi volt a pénztárgépbe beütve? SEMMI.
