Ülünk a nézőtéren, telt házas előadás a romkertben. A színpadon Dobó esküje: Esküszöm, hogy a vár, és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

Zajlik az előadás, és miközben az egri várvédők a törökökkel küzdenek,mögöttem Viktorka és édesanyja éppen egy óriás pizzával próbál megküzdeni, amit útközben vettek. Körbenézek. Az, hogy mindenhol üdítős üvegeket szorongatnak a nézők, szinte már megszokott, bár este 9-kor már nem biztos, hogy a kiszáradástól kellene megóvni magunkat a kétrészes előadás alatt. Látok a kezekben sós mogyorót, chipses zacskót, meg még ki tudja mit, nem forgolódok, próbálok az előadásra koncentrálni. De mégis, hová lett az áhítat, a tisztelet, megbecsülés a színészek és az egész előadás létrehozóival szemben? Jó, a mozi az más, oda muszáj vinni az enni- és innivalót, hát, azt sem értem, hogy miért? Na de színházba???