Olvastam egy cikket, melynek az a témája, hogy a diploma boldogabbá tesz-e, mint a szakmunkás bizonyítvány? Nos, én aztán tudok ebben nyilatkozni, mert nekem mindkettő van, és még két gyereket is felneveltem. Az írás két lehetőséget említ. Már óvodás korban elit oviba kell vinni a gyereket, ahol van nyelvtanítás, lovaglás, úszásoktatás, sószoba, hangszeróra, játékos informatika, iskolaelőkészítő.Vagy csak egy sima ovi, ahol a gyerek kedvére szaladgálhat, bújócskázhat, simán lehet játékos gyerek. Szerintem csak egy vitaindító cikknek szánták, mert be is indult a kommentezők hada. Amúgy a cikk sok igazságot ír, aztán ez nem nagyon tetszik mindenkinek.

Én érettségi után mentem szakmunkásnak, a szüleim nyilván nem örültek, de hagytak menni az utamon. Le is diplomáztam ebből a szakmából úgy 30 év múlva. Tanítani is megpróbáltam. De azt hiszem leszögezhetem, hogy jól választottam, mert végig szórakoztam az életemet.Igaz, sok áldozattal járt, sose voltunk átlagcsalád, de mondhatom, örömet okozott nekem ez a szakma.

A gyerekeim a szocializmus szülöttei, "szükség óvodába" jártak, mert annyi volt a gyerek, nem volt ott semmi, csak a kutyaszaros játszótér. Amit tudtam, megmutattam nekik, én, a szülő. Síeltünk, korcsolyáztunk, vittem őket úszni, és teniszezni, és zeneoviba, zongoraórára. De ez csak a lehetőséget jelentette, nem volt semmi sem kötelező.

A fiam kezébe soha nem adtam gitárt, de mégis talált egyet, a mai napig van zenekara, mindig is volt. Jó, most már nem akar világhírű rockzenész lenni, és David Bowie-val fellépni, részint, mert a világhírű zenész elhalálozott. Soha nem volt jó tanuló, szakközépbe járt, és végig bukdácsolta. A negyediket kétszer járta, kétszer ballagott, két tablón volt rajta. Mondhatom, mégis sikeres felnőtt lett. A keservesen megtanult szakmájában maradt, jó munkahelyei vannak, megbecsülik, szereti a szakmáját, szerintem boldog így diploma nélkül is. Van felesége, két gyereke, és a fővárosban élnek. Nem kacsingattak külföldre, pedig a felesége érettségi után hosszú ideig élt külföldön, és angol szakon végzett az ELTE-n.

A lányom, hát ő egészen más. Mindig kitűnő tanuló volt, lett neki négy diplomája, és ledoktorált kémiából. Ezután férjhez ment, és jelenleg gyesen van tündéri kislányával. Amikor vett egy házat, amelyben 1/1 tulajdonos, sokan megkérdezték, hogy miből? Hát, ebben a házban benne van a középiskolás ösztöndíja, meg a főiskolai ösztöndíja is, meg amit tíz év keresetéből félre tudott tenni. Igaz, nem járt soha műkörmösnél, se sítáborban, edzőterem bérlete sem volt. Nem szórakozott el tízezreket hétvégeken, viszont bejárta a világot a munkája kapcsán. Egyszer, egy beszélgetésünk során mondtam neki, hogy vannak boldog kozmetikusok is. Senki nem hajszolta őt a tanulásba, saját döntése volt.

Azt hiszem, a mi családunkban minden rendben van. Mindenki azt csinálta, amihez kedve van, és talán ezért vagyunk elégedettek.

A cikk:www.nlcafe.hu/csalad/20160907/boldog-gyerek-erettsegi-diploma/

Hát, íme, elérkezett a nagy nap, amit annyira vártam, és számoltam, és vágtam a centit. Az utolsó munkanapom ugyanúgy telt, mint a többi, izgultam, hogy mindent jól csináljak, ne üssek hülyeséget a pénztárgépbe, az Erzsébet utalványt az utalványos regiszterbe, a bankkártyásat a bankkártyásba. Nem volt egyszerű, ugyanis 5 unatkozó tanulógyerek zsizsegett állandóan körülöttem, a vendéggyerekek meg visongtak, tehát senki nem veszi figyelembe azt, hogy számolok, pénzzel bánok, esetenként 80 ezres lakodalmi süteményrendelést veszek fel, ahol minden rendben legyen, és úgy néz rám az ifjú pár, mint a megváltóra. Mert én biztosan tudom, hogy mennyi süti kell a lakodalmas seregnek, édes és sós, és ne legyen drága, de kevés se.

Kaptam a kollégáktól egy szép karórát, meg egy nagyon szép egyedi pólót, cukrászdai logóval, tényleg nagyon kedvesek, és nem is számítottam rá. Azonban valószínű, hogy ők érezték, hogy mégiscsak kell valami búcsúzó emlék ajándékot kapnom. Na minden esetre, az élet megy tovább, a vendégek majd még emlegetnek egy darabig, ami miatt majd még fel leszek emlegetve, ebben biztos vagyok. Hát, nem tudom, hogy meghívjam-e őket ebben az esetben magamhoz egy délutáni partira, vagy hagyjam az egészet a fenébe? Úgy gondolom, hogy megint a legjobb időben léptem le, illetve jött össze ez a 40 év. Új szelek fújnak a szakképzésben, senki nem tudja, mi van, új igazgató, új fenntartó, a cukrászda ki lett menekítve az iskolából, mint az aranytojást tojó tyúk. Nyugdíjasok elküldve, nem taníthatnak tovább. Annak idején a szállodából is akkor léptem le, amikor az új igazgató és a leendő tulajdonos már kézen fogva sétált, és méregették az objektumot, mint az eladó lányt. Mindenesetre a napi 12 órás munka egy pult mögött ugrálva, már nem nekem való, és általában, nem egy 60 éves nőnek.

Amúgy, aki nő, és a vendéglátásban eltölt 40 évet, annak kormánykitüntetést adnék, vagy korábban küldeném nyugdíjba, mint például a fúvósokat. Mert az egyik osztálytársam, aki klarinétos a Nemzeti Szimfonikusoknál, 42 évesen nyugdíjas lett, mert hát fújta 20 évig. Persze, azóta is fújja...

Mert nekünk nincs hosszú hétvége, de rövid sem, nincs ünnep, mert dolgozunk karácsonykor, és szilveszterkor, és minden piros betűs ünnepen, mert hát ez vendéglátás... És éjszakázunk, és állunk, és rekeszeket emelgetünk, és hajnalban járunk haza, és volt füst és részeg vendég, és buszos csoportok, rundreise...

Persze ma reggel alig 6 után már fel is ébredtem, amikor meg dolgozni kellett mennem, 7 után is alig bírtam kimászni az ágyamból. Hiába, na, ilyen az élet. Akkor most elkezdem a nyugdíjas életemet. Megyek a kozmetikába... Pá.

Ülünk a nézőtéren, telt házas előadás a romkertben. A színpadon Dobó esküje: Esküszöm, hogy a vár, és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

Zajlik az előadás, és miközben az egri várvédők a törökökkel küzdenek,mögöttem Viktorka és édesanyja éppen egy óriás pizzával próbál megküzdeni, amit útközben vettek. Körbenézek. Az, hogy mindenhol üdítős üvegeket szorongatnak a nézők, szinte már megszokott, bár este 9-kor már nem biztos, hogy a kiszáradástól kellene megóvni magunkat a kétrészes előadás alatt. Látok a kezekben sós mogyorót, chipses zacskót, meg még ki tudja mit, nem forgolódok, próbálok az előadásra koncentrálni. De mégis, hová lett az áhítat, a tisztelet, megbecsülés a színészek és az egész előadás létrehozóival szemben? Jó, a mozi az más, oda muszáj vinni az enni- és innivalót, hát, azt sem értem, hogy miért? Na de színházba???

Még mindig a jelen állapot, mert abban vagyok benne. Még 12 napot kell dolgoznom. Reggel felkelek, készülődés, kávézás, majd elmegyek dolgozni. Ez eltart este 8-ig, 9-ig. Másnap ugyanez. 12 órát töltök a vendégekkel, a tanulókkal, a főnökeimmel. Nem tudom, melyiket tűröm rosszabbul. Talán, ha a munkahelyi légkör jobb lenne, jobban tudnám a vendégek rigolyáit elviselni. Ha lenne bennük csak annyi, hogy néha segíteni, vagy csak összekacsintani, már könnyebb lenne. Nincs mese, 40 év vendéglátás után annyira bele lehet fáradni, hogy már a vendég látványától is rosszul vagyok. Igen, olvastam a Homár blogon a vendéglátós cikkeket, és akkor elszégyelltem magam. Én is utálom, amikor a vendég vizet kér.

Két munkanap után következik két szabadnap. Az első napon próbálom kipihenni az előző 24 munkával töltött órát. Nem kipattanok az ágyból, hanem kimászok, és a házimunkából csak a mindennapit tudom elvégezni. Vásárlás, főzés, mosogatás, mosás, vasalás. Ennyi. Nagyobb munkát ha elvégzek, nem leszek hatékony az újabb 24 órás pultos munkámban, de nem ám a tavaszi-őszi nagytakarítás után, az ablakpucolás után, netán a karácsonyi időszakban.

Itt a nyár, mindenféle szabadtéri és vendégcsalogató program van kisvárosunkban, zene, színház, fesztivál. Sehol nem voltam. Vagy dolgozom, vagy a fáradtságtól nincs kedvem elmenni. Ha elkezdek egy könyvet olvasni, két nap után már arra sem emlékszem, hogy miről olvastam előtte. Így aztán nagy a restanciám olvasásból is, házimunkából is, és az udvaron már megint térdig ér a fű. És tudom, hogy még néhány évvel ezelőtt, munka után nem volt akadály, mentem koncertre, szülinapi buliba, bárhova. Most nem.

És akkor megint jön a nagyon okos, észt osztó vendég: Ugyan már, hát maradjon még, én is dolgozom már három éve nyugdíjas tanárként. Tudja, milyen jó az, amikor megérkezik a nyugdíj, és a fizetés is?

Hát, biztos nagyon jó lehet, de összehasonlíthatatlan, a kettőnk munkája. Nekem nincs szabad hétvégém, csak havonta egyszer, és nincs hosszú hétvégém sem, és a vendéglátásban nincs tavaszi, nyári, őszi, és sí szünet sem. És az sem mindegy, hogy 180 órát dolgozik valaki, vagy éppen 120-at, vagy annyit sem.

Megöregedtem, ez az igazság.

És nagyon jólesett. Gondoltam, hogy így a végén csak mondok néhány keresetlen szót az igazgatónak, aztán inkább hallgattam. Most már minek? Nem változtat semmin. Az, hogy a közvetlen főnökeimnek kevesebb végzettségük és több pénzük van, mint nekem, az, hogy két érettségivel, mixervizsgával, szakmunkás vizsgával, számítógépes vizsgával, diplomával és 40 év tapasztalattal olyan munkát végeztem több, mint egy évtizedig, amihez 8 osztály is elég, hát, az azén bajom. Miért nem jöttem el onnan? Azért, mert azt gondoltam, hogy majd egyszer valaki észre vesz, és feltűnik, és kiemel ebből a szarból. De nem. A függönyboltosból és hasonlókból pikk-pakk üzletvezető lett, és ők tanították a tanulók egy részét a szakmára. Aztán én meg megkaptam: Ibolya néni nem így csinálja a kapucsínót. Hát persze, ő biztosan tudja. Én viszont tegnap reggel is megkaptam a főnökömtől: NEM MOSTÁL KEZET!!! ÉS NEM ÖLTÖZTÉL ÁT!!! Komolyan mondom, hogy annyira megalázó ez a stílus, amit 60 évesen kapok. Először is mostam kezet, másodszor pedig még nem volt nyitva az üzlet, fehér blúz, és fekete nadrág volt a szettem, fekete szoknya helyett. A blúz maradt. A nadrág is, amikor nem volt 40 fok.

Amúgy, Ő, az üzletvezető is átöltözhetne, mert ha halásznadrágban, pólóban és strandpapucsban lófrál, ne csodálkozzon rajta, ha engem néznek folyamatosan üzletvezetőnek. És egy cukrász műhelyben sem lehetne mindenféle ruhában lenni. Kimondja a HCCP, hogy az öltözőben, a szekrényben, külön kell tartani a munkaruhát, és olyan műanyag cipzáros zsákban az utcai ruhát.

Tegnap meghalt Esterházy Péter. Nagyon sajnálom őt. Nemrég olvastam a Hasnyálmirigy naplót. Személyesen ismertem. Reméltem, hogy majd ezt a naplót is összefésüli...

Na jó, csak vicceltem.

Ez jutott hirtelen eszembe, amikor jöttem a nyugdíjfolyósítóból, megkapván a nyomtatványt, amivel elindíthatom szeptembertől a boldog nyugdíjas éveimet.Persze, azért dolgozni is jó lenne kicsikét, mert a nyugdíj nem lesz elég, mivel a fizetésem is alig több a minimálbérnél.40 év után diplomával. Meg aztán jó lenne még valahova felöltözni, mert ahhoz még fiatal vagyok, hogy itthon punnyadjak. Na de itthon is sok mindent szeretnék csinálni, amire több idő kellene, mint egy-két szabadnap. Na szóval, megyek kedves kisvárosunkban, ami az idegenforgalom fellegvára, a turisták paradicsoma, és össze találkozom az egyik vendéglátós kollégával. Van neki étterme, trafikja, panziója, meg még ki tudja, mije? Megemlítettem Neki, hogy rövidesen nyugdíjas leszek, és szívesen kamatoztatnám a megfelelő helyen a 40 tapasztalatomat, szaktudásomat. Felcsillant a szeme, és rögtön felajánlotta a belvárosi panziója vezetését. Úgy megrémültem az ajánlattól, hogy na... Mi lesz akkor a terveimmel, hogy nyugdíjasként áztatom magam a termálvízben, ahol a hasonlóan nyugdíjas öregurak udvarolnak majd nekem, meg pihenek, meg unokázom, meg kertészkedek, meg elolvasom azokat a könyveket, amire eddig nem volt időm, megnézem azokat a filmeket, és koncertre járok, és színházbérletem lesz...

És ha ezek után kiderülne még az is, hogy többet fizetne, mint a jelenlegi munkahelyem 12 órázva, na szóval akkor tényleg régen le kellett volna lépnem a cukrászdából. De engem úgy neveltek, hogy becsüljem meg magam, meg a munkahelyem, ezért aztán nem is volt több, mint kettő. A 40 év alatt.

Aztán majd nem sokára folytatom a drink-báros kalandjaimat a Hotelből.

Kedves Vendég, de haragudjál, hogy fél nyolckor bezártam a cukrászdát, pont az orrod előtt. Lehet, hogy csak egy gyertyát szerettél volna a szülinapi tortára, vagy megrendelni valamit holnapra, de az is lehet, hogy megkívántál egy kis édességet. Sajnos, engem ez már egy csöppet sem érdekel, ugyanis fél nyolckor nekem hivatalosan letelik a munkaidőm. Amit utána csinálok, azt meg kell tennem, viszont az már a szabadidőmből történik a kizsákmányolás által. És egy csöppet sem érdekel, hogy mit akarsz, a telefont sem veszem már fel ilyenkor, mert már nincs nyitva az üzlet. Miután becsuktam előtted az ajtót, azután: lezártam a bankkártya leolvasó rendszert, összeadtam a bankszámla-blokkokat, lezártam a pénztárgépet is, megszámoltam a pénzt, a kártyás fizetést, és az Erzsébet utalványokat is. A bevételt, a váltótpénzt, és az enyémet is, majd mindet szépen a helyére raktam. Befejeztem a vitrin takarítását, közben ment a mosogatógép, én csak törölgettem, és mindent a helyére raktam. Ezután standolni kezdtem. Megszámoltam a számgyertyát, a szálgyertyákat, a tüzijátékot. A marcipánokat, a rágókat, csillagszórókat már korábban megszámoltam. Utána megszámoltam az öszes üdítőt, szerencsére szeszesital nálunk nem fogy. Beírtam a kávét és a fagyit is a standba, kivontam mindent, az indulóból a maradványt, és a fogyásnak annyinak kell lennie, amennyi a pénztárgépbe be van blokkolva. Ezután a sütemények következtek. Általában 40 féle sütit árulunk, szerencsére estéte már csak 20-30 féle van. Mindet meg kell számolni, vagy lemérni, beírni: induló, vételezés, összesen, maradvány, fogyás. Mindenből. Abból is, ami nem fogyott. A kávégépet és a fagyist már korábban kitakarítottam, fagyit lemértem, hátra hordtam a fagyasztó ládába. Na, ekkor elővettem a laminált 3 oldalt, amin a sütik nyomkövetése van vezetve. Készült, pultba érkezett, eltarthatőságának napja. Végig ellenőriztam mind a 40 fajtát, ami elfogyott, azt kihúztam. Aztán mindent szépen letörölgettem. Kinyomtam a habzsákból a habot, elmostam, majd a hűtőt is kitörölgettem. A székeket összehúztam a reggeli takarításhoz. Ezzel a tevékenységemmel több, mint egy óra telt el. Így reggel nyolctól este fél kilencig már a 13. órát tapostam a 30 Celsiusfokban. Igen, van klímánk, ám azt bekapcsolni csak éjszakára szabad, mert a hűtők nagyon meleget csinálnak,szóval nekik van a klíma, nem nekem. A vendéget pedig nyitott ajtóval kell várni, mondja ezt az üzlet vezetője. Van még pár ilyen jó mondása neki. A klíma amúgy is szar, csak senki nem törődik vele, nem tűnt még fel, hogy a raktárban is ugyanannyi hűtő működik, és klíma nélkül hűvösebb van, mint az üzletben klímával.

Na szóval, kedves vendég, ez történt, hidd el,én sem értem, hogy reggel miért kell egy órával nyitás előtt bent lennem, ugyanez zárás utánra már nem vonatkozik. Szép is lenne, ha záráskor az utolsó vendéggel együtt én is távozhatnék. Na, C'est la vie, mondja a francia, és én is, még kb 23 napom van itt. A nyugdíjig. Pá, pá.

Az történt, hogy egyik napról a másikra áttettek a nappali drink-bárba. Nem sok átmenet volt, egyik napról a másikra korán reggel keltem - az addig megszokotthoz képest - csodálkoztam is két év után, hogy milyen a reggeli fény, mert addig, amikor felkeltem, már majdnem hogy delelt a nap. A korai kelésen kívül még meg kellett szoknom, hogy nem 4-5 órát állok a pultban, hanem inkább 14-15-öt minden másnap. A lábam iszonyúan fájt, éjszakánként vizes zokniban aludtam, aztán szép lassan hozzá szoktam. Reggel 10-kor volt a hivatalos nyitás, ám a vendégek általában 10-re már elhagyták a szállodát. Ezért aztán mi bárosok állandóan piszkálva voltunk, hogy miért nem nyitunk ki hamarabb, biztosan lenne még forgalom reggel. Igazából azt szerették volna, ha mindig nyitva vagyunk, hátha éppen bejön valaki, aki fogyaszt is. Én mondtam, hogy vezessük be a 24, 48-at, de mondjuk az túlzás is lett volna, amúgy meg fel kellett volna venni még egy dolgozót, mert csak ketten voltunk váltásban. /Jelenleg abban a bárban hárman dolgoznak, nincsenek agyon hajtva, ha csoport van, akkor ketten nyomják a melót./

Számlázás szempontjából a hárompéldányos számla volt divatban, pénztárgép még nem volt, és egy szöges fára kellet felszúrni a blokkot, amit aztán éjfél után meg kellett számolni, beírni a standívbe, összeszorozni, össze adni, és a vége soha nem egyezett. De nem baj, mert az irodán volt legalább három olyan irodista, aki ezeket ellenőrizte az íróasztal mögött ülve napi 8 órában, és ha valamit elszámoltunk, akkor aztán jött a befizetés. Ez a szöges fás dolog annyiból volt jó, hogy a külföldi vendég halálra röhögte magát rajta, na meg azon is, hogy mindent mércével kellett méricskélni, a rövidet, a bort, a vermutokat is. Gusztustalan volt, ahogy ázott a mérce egy gyanús színű löttyben,ahol kvázi kimosódott.

Nem volt ez rossz időszak, közvetlenül a rendszerváltás után, ugyanis beindult a privatizáció időszaka, és én bizony ott bábáskodtam minden megkötött üzlet, minden eladott cég mögött. Hamar rájöttem, hogy hogyan is lehet keresni itt a nappalos bárban, bár erősen attól függött, hogy milyen csoportok voltak. Egyéni vendég kevés volt, helybéli mégkevesebb. A volt Szovjetunió és a néhai NDK állampolgárait megfélemlíthették, mert nemigen mertek bejönni, a csoporttól leszakadni, ki tudja mi történhet velük itt, az új korszak hajnalán. Ám hamarosan megérkeztek azok a befektetők a volt Szovjetunió területéről is, akik úgy érezték, van itt keresnivalójuk, így aztán elkeltek a nagyobb gyáraink, üzemeink, mindenki boldog volt, hogy jöttek a befektetők, itt van az új élet hajnala.

Itt, a szállodában is új szelek fújdogáltak, bár én csak annyit éreztem belőle, hogy megszűnt a mosogató néni státusza, aki nálam mosogatott. Így aztán ez a munka is a nyakamba szakadt. Mosogattam-törölgettem, rekeszeket emelgettem, kipakoltam-behűtöttem többszáz üveget. Zárás után kb 1 óra volt a standolás, és 1 óra a mosogatás-törölgetés, a hűtők feltöltése. Haza indulás éjfél után, 1-kor, 2-kor. Komolyan mondom, nem is értem, hogy hogy bírtam?

Van nekem egy újságom. Akár merre költözöm, mindig velem van, valamiért soha nem dobtam ki. A lapjai már elsárgultak. Ezt írják benne:

,, Évekkel ezelőtt a szakma ún. divatos szakmának számított, és annyi tanuló jelentkezett a vendéglátóiparba, hogy 40-50 gyerekből válogattuk ki azt a 10-12-t, akiket a vállalat szerződtetni és a szakmára kiképezni kívánt. Évről évre a jelentkezők száma egyre alacsonyabb lett, a vállalatok pedig sorra nyitották szebbnél szebb üzleteiket, a tanulólétszámot szerették volna emelni, de jelentkezők hiányában erre nem nyílt módjuk. Az ilyen jelenségnek valami okát is kell adni, és azt hiszem, nem is nagyon  kell találgatni,mi az előidézője annak, hogy a vendéglátó szakma iránt megcsappant az érdeklődés.

A szakma nagy hozzáértést igénylő, és nagyon fárdságos, nagy lekötöttségekkel járó munkakörök szövevényéből áll. Az üzlethálózat és a vendégek igényei egyre nőnek, és a szakma felkészültsége - gyakran anyagi okok miatt - nem tud ezekkel lépést tartani. A növekvő forgalmat, és a növekvő igényeket ilymódon csak a munka intenzitásának növelésével tudjuk jól-rosszul kielégíteni. Ebből az következik, hogy a dolgozók túlterheltsége nő, míg ennek anyagi kihatását fizetésükön alig veszik észre... Egy eladó 3 évig tanul, majd szakvizsgát tesz,ennek megtörténte után alapfizetése 1300-1400 forint. Forgalmi jutalék 250-300 forint. Átlagkeresetük nem éri el a 2000 forintot, és ezért rendes öltözetben, ápoltan, kedvesen, mosolyogva dolgozó, lehetőleg nyelveket beszélő, jó modorú, szakmailag képzett embereket szeretnénk odaállítani, akik a napi forgalomhoz szükséges 6-700 üveg sört, üdítőt átveszik, behűtik, áttörölgetik, kiadják, a sok száz, vagy ezer süteményt átveszik, hűtővitrinekbe rakják, csomagolják, vagy tányéron kiszolgálják, több mázsa fagylaltot fagyasztanak, kiadagolnak, demizsonokat emelgetnek, ahol szükséges, grillételeket sütnek, főznek, és mindezt jókedvűen, derűsen, hiszen a nyolcadik órában is éppen olyan könnyű a munka, mint az elsőben, vagy a másodikban... Aki csak teheti elmegy  más kereskedelmi szakmába, hiszen felvétel mindenütt van. Ha egy pénztáros elmegy valamelyik áruházba,, sokkal magasabb fizetéssel és jutalékkal veszik át. Az eladók is sorra hagyják itt a szakmát és elmennek gyárakba, üzemekbe, ahol betanítják őket, és már betanított munkásként is sokkal többet keresnek, mint a vendéglátóiparban, és sokkal nyugodtabb, kényelmesebb munkát végezhetnek. Nem kötik őket szabályok és rendeletek, melyek halomra látnak napvilágot és melyek a büntetések sokféleségét helyezi kilátásba, ha ezt vagy azt nem tartják be. Egy pénztárosnak, vagy eladónak gondosan ügyelnie kell, hogy ittas egyént ne szolgáljon ki, fiatalkorúnak szeszes italt ne adjon, este nyolc óra után gyermek ne tartózkodjék az üzletben. Ismernie kell az áruk szabványát, tárolási feltételeit, szavatossági idejét, hiszen emberek egészségéről van szó. Vigyáznia kell, hogy keveset ne mérjen, és túl sokat se adjon, hogy jól számoljon, és ne tévedjen, mert talán egyetlen szakma, ahol az emberek soha nem tévednek, mindjárt csalnak, visszaélnek. Egy vendéglátó ipari dolgozó soha nem tévedhet, mert ezzel megkárosítja a vendéget vagy a népgazdaságot, tehát büntetést érdemel, és kap is gyakran,pedig igen sokszor csak a túlfeszített munka következtében vét az előírások ellen.

Mit kell tennünk, hogy ennek a szép múltú és nagy jövőjű szakmának újra becsületet szerezzünk, hogy újra ,,méltó legyen nagy híréhez"?

Vonzóvá kell tenni a fiatalok előtt. De hogyan? Itt kell tartani a már kiképzett és szakvizsgát tett dolgozókat, és el kell érni, hogy szívesen és kedvvel végezzék munkájukat. Elsősorban a népgazdaságnak kellene felmérnie, milyen mértékben van szükség a vendéglátóipar, és az idegenforgalom fejlesztésére. Ha úgy látják, hogy ez államháztartásunk számára hasznot hozó vállalkozás, akkor lehetővé kell tenni, hogy a már meglévő üzletek gépesítése, korszerűsítése mielőbb megtörténhessen, ami feltétlenül könnyítené az élőmunka ráfordítást.

Foglalkozni kellene a dolgozók bérezésével, a forgalmi jutalék kulcsszámainak emelésével, hogy a forgalom emelésében a dolgozók anyagi érdekeltsége nagyobb legyen."

Na...Írta ezt Füzy Pálné, a Bambi eszpresszó vezetője 1975 novemberében.